Alulról felfelé, szűk nadrágszárak a bakancsba begyűrve, félszegen kigombolt laza ing, amely figyelemreméltó, az ókori görög márványszoborra emlékeztető formát rajzol ki. A ruha alól kibukkanó izmos karok, egyik a fenéktájon, másik előreengedve, az oroszlánbőr és bunkósbot helyett újkori lapátra cserélt szerszámra féloldalt dűlő vaskos felsőtest oly hanyag tartásban való, abszolút tökéletes vonala a lüszipposzi Heraklészt idézi szememben. Hősünk a két munka közötti pihenő időszak képzetét kelti, ha szellemi magányomban vezeklek, mindig eszembe jut ez a kép. Egy dolgot kivéve. A mi élharcosunknak csak a szája jár, a keze még sosem mutatott más mozdulatot a hanyag tartáson kívül. Egzotikus, romantikus, távoli világokról szóló álmokról szőtt meséivel azonban képes bárkit magához láncolni mindörökre. Ö az én méltán híres Atlantisztem, aki szerint a 40 000 éves magyar rovásírás bizonyítékait őrzik a múzeumok titkos raktárai, az indiai szubkontinens himalájai részén élő szőrös, farok nélküli jetik ma élő Neander-völgyi emberek, az egyiptomi gízai piramisokat és a Szfinxet földönkívüliek építették, a szkíták a magyarokkal azonosíthatók, a bosnyák Viszokó városmenti dombja lépcsős piramist rejt magában, az Angliában található bronzkori Stonehenge ősi kivégzőhely, Attila koporsóját pedig a Tiszába dobták. Mindenre hathatós bizonyítékok vannak, teljesen hiteles források, kéziratok. – Vallja őszintén.

Megannyi zaftos városi legendába, népi emlékezetekbe kapaszkodva próbál menekülni a valóság, a munka elől lázadva, tévelyeg a világ kibogozhatatlan, összeesküvésekkel teli útvesztőiben, miközben az 5000 éves áldozati gödröt ássa, neolit korú idolokat, rézkori díszített házvakolatokat pakol ki, római kori edényégető kemence felmenő boltozatát és rostélyát bontja, csiszolt kőeszközöket, csontfúrót, agancskapát érint, terra sigillátát tör össze. Nem érti mit tesz, mi folyik körülötte, csak beszél, csak beszél, csak beszél…

Mindezek ellenére jól megvagyunk mi így együtt.