Ismét terepi munkanap. Az egymás melletti sírgödrökből szedjük ki az Ötziket, a jeges földbe fagyott csontvázakat. Ezeken azonban nincs se bőr lábszárvédő, se szarvasbőr köpeny, se fonott sásból készült kabát, se szőrmesapka. Csak a csupasz csontok, fogpasztareklám, mintha csak rajtunk mulatnának. A mellékletek szétmállanak, a talaj kőkemény, szinte átvághatatlan. A gödröket többnyire felesben bontjuk, de vannak, akik felessel. Van olyan nagyobb objektum, amit negyedelünk, de aki iszik, azt én negyedelem fel. A minimax híve vagyok. Minél kevesebb megerőltetéssel maximális teljesítményt elérni. Gyors érvágás, mint a sebészeten, kapjuk ki egybe a leleteket, amit tudunk, végezzük mi a pusztítást inkább, és varrjuk össze a sebeket restaurálással, minthogy az építkezés martalékává váljon.

Siesta – a legjobb barátunk. Ha kifogy a gázpalack, mi is megfagyunk, és akkor nem fog lelkesíteni az őzike, aki benéz a konténer ablakán. Hmm, sziesztáról jut eszembe, lehet, hogy inkább a Mediterráneumban kellene régészkedni?  Bár egy jó kis orosz sztyeppei halomsír kárpótolna krónikus fagyásnyomaimért…