Azt a napot nem fogom soha elfelejteni, tele voltam dühvel a munkagépes miatt, aki hiába nyerte meg minden évben a caterpillar versenyeket, a lábamra ejtette a rézsűs kanalát az ásatás utolsó hetében. Pont a bal lábamra, annak fejére, és ütött, mint a bárd. Állítólag egész éjjel sakál módjára üvöltöttem a kórházban, és minden nővért a pokolba küldtem. Még a héten megléptem a kórházból és befejeztem az ásatást. Az embereim megrökönyödve figyelték hogyan kúszok egyik depóról a másikra fel. Gondoltam, énrám szánalommal ne tekintsenek, ott fent a humusz tetején sodortam egy szál cigit, és elszívtam. Amíg távol voltam, a kiásott gödrökbe belehordta a szél a földet. Azon az átkozott késő őszi, ködös reggelen temettem el magamat is azokban az objektumokban.