Jelen ásatásomon, a hozzám, mint ásatásvezetőhöz a legközelebb álló szakmai stáb tagjai azok az öntörvényű beosztottak, akik reggel képesek elkésni, délben pedig már hazamennének. Feladatuknak vélik az irodai konténer őrzését, a munkások szóval tartását, az A és B pontok feletti piszmogást, a mérőszalagok szétcincálását, a tollak, ceruzák, radírok szétszórását. Rétegfelismerési képességüket azonnal elfelejtik, mihelyt kiérnek az ásatásra, engem pedig sírba kergetnek kérdéseikkel. Az árkokat gondosan, 1:10 arányban, a kis cölöplyukakat hozzávetőlegesen, 1:50-ben rajzolják, az állatjáratokat mérnöki precizitással, pockokkal és egerekkel dokumentálják, a beásásokat pedig kifelejtik rajzaikon. Az észak jelzés délre mutat, az objektumszámokat felcserélik, szintezésnél a vízszintet nem találják, a fix pontot kifelejtik, fotózáskor a tüske ABC-ből elhagyják a betűket, a mérő rudakat elgörbítik. Mindezek ellenére néha elérzékenyülök az ásatások utolsó napjaiban, hiszen ők az én kinevelt fiaim, lányaim, én tanítottam őket, bevezettem őket a szakmába, kikotortam őket a ganélyból. Nélkülem hol lennének ezek a gyerekek???